Jeruzsálem nem volt mindig Izrael örök és oszthatatlan fővárosa. Az utolsó háromezer évben többször nem volt, mint volt. Igaz, amióta meghódították, mindig éltek ott zsidók, hol többen, hol kevesebben, két rövid római, illetve keresztes időszakot kivéve. A „ki mikor hol volt?" felhánytorgatása azonban csak tovább bonyolítja a helyzetet.
Akik most fennhangon az „örök és oszthatatlan fővárost" emlegetik, elfelejtik, hogy az ENSZ 1948-as terve corpus separatumként nemzetközi ellenőrzés alá helyezte volna Jeruzsálemet, de ezt történelmi érvekre hivatkozva egyik fél se fogadta el. ... Jeruzsálem „örök és osztatlan fővárossá" nyilvánítása semmi más, mint a hatnapos háború után átalakult erőviszonyok egyoldalú rögzítése, melyet a nemzetközi közösség sohasem fogadott el.
A hatnapos háború során Izrael a maga számára „felszabadította" a Siratófalat és környékét, de a város keleti felére akkor nem jelentett be igényt, az arab negyedek etnikai összetételét nem kívánta megváltoztatni.
A „befejezett tényeket" a szélsőjobb-vallásos pártok erősödésére hangolva, fokozatosan vezették be. A történelmi jogokra alapuló „örök és egységes főváros" elvének meghirdetése, más néven a bekebelezés volt az első lépés, ezt követte a kizárólag arabok lakta falvak Jeruzsálemhez csatolása, végül az arab negyedek etnikai jellegének megváltoztatása.
Az egyesítési folyamatot Izrael egyszerre próbálja történelmi érvekkel, biztonsági követelményekkel és gyakorlati szempontokkal alátámasztani. Csakhogy mindhárom sántít.
Az utolsó években felgyorsított arab kilakoltatások és zsidó betelepítések célja, hogy újabb kész tényeket állítson elő, véglegesen megváltoztassa az etnikai egyensúlyt.
A történelmi érvelés abszurd voltáról már volt szó. A római birodalom felbomlása óta a város lakossága mindig is megoszlott arabok, örmények, különféle levantei népek, muzulmánok, keresztények és zsidók között. Jelenleg viszont Jeruzsálem arab negyedeiben vagy százezer gyerek él mélyen a szegénységi küszöb alatt, felük nem jár iskolába, az iskolások fele pedig megbukik. Az arab negyedekben ötven kilométernyi csatorna hiányzik, több száz utcából nem szállítják el a hulladékot.
A biztonsági érv, mármint hogy az Olajfák hegyéről lőni lehet Nyugat-Jeruzsálemet, még tréfának is rossz. Izraelnek most jóval több eszköze van, mint 1949 és 1967 között, hogy visszalőjön - de a lesipuskások ebben az időben is csak akkor jelentek meg, amikor a jordániai kormány úgy akarta.
Gyakorlati érvelést is alkalmaznak a kelet-jeruzsálemi palesztin szuverenitás ellen. Racionális szempontnak tűnik a létező infrastruktúrák és a közigazgatás szétszakításának veszélye. Csakhogy egyszerűen nem igaz: a közműhálózat és a közlekedés nem politikai kérdés, bár amint láttuk, most sem működnek egységesen. A palesztin kormány és parlament telepítése az igazi gond. Éppen ezért kellene a közművek álkérdése helyett erről beszélni.
Mindez elsősorban szándék és csak aztán technika kérdése. A megosztott szuverenitás keretei között működő egységes városról már folytak informális tárgyalások; kiderült, hogy a gyakorlati megoldás bár nem egyszerű, de korántsem lehetetlen.
A zsidóság évezredes tapasztalata, a „csak magunkra számíthatunk" igaznak bizonyult ugyan a múltban, de a jelenben nem kínál megoldást. ... Izrael a lélektani hadviselésben... alulmaradt, támaszai fogynak. Jeruzsálem és a palesztin állam kérdése természetesen összefügg, de nem elválaszthatatlan. Ha az egyikről sikerül megegyezni, könnyebb lesz a másikról tárgyalni. Mindkét esetben a szándék az első. Nem a sajtónyilatkozatokban deklarált, hanem a tettekben kifejezett és megvalósított akarat.
Izrael elvben hajlandó ugyan tárgyalni a megszállt területekről, de Jeruzsálemről - elvben - még tárgyalni sem hajlandó. ... Ha viszont Jeruzsálem ügyében haladást érnek el, máshol is léphetnek.
Vagy kölcsönös gyanakvás, hátsó gondolatok és újabb száz év háború, vagy kölcsönös engedményeken alapuló megegyezés. Vagy „fájdalmas engedmények", vagy kölcsönös megsemmisülés.
(Kivonat Márton László: „Jeruzsálemről józanul” c. cikkéből. ÉS 2010.06.11.)
