Bírálom Canettit, pedig ő az egyik kedvencem.
A helytelen emberről gondolkodik Hankiss Elemér születésnapján Szilágyi Ákos. (Nsz. május 3.) Csatlakozva méltató szavaihoz, alább egy egész bekezdésben Szilágyi szövege szerint idézem egyik kedvenc szerzőmet.
Elias Canetti szellemi naplójában egy helyütt azt írja, hogy alapvetően kétféle embertípus létezik: az egyik a pozícióharcos típusa, akit az életben elfoglalt hely érdekel, tehát az, hogy - Canettit idézem - "milyen pozíciót tud megszerezni mint feleség, iskolaigazgató, igazgatósági tanácstag, polgármester". Az ilyen ember mindent megrohamozható és elfoglalható pozíciónak lát, mindenkit pozíciója szerint értékel és ítél meg. A másik embertípus Canetti szerint nem pozícióra, hanem szabadságra vágyik, s mert szabad akar lenni, mindenféle pozíciótól irtózik és menekül. Nem arról van szó, hogy nincsenek ambíciói, hogy nem akar az életben semmit elérni, hanem arról, hogy abban a pillanatban, amint elérte, tüstént ott is hagyja, amit megszerez, azonnal el is engedi. Megkönynyebbülve engedi át kivívott helyét másnak. Semmit, amit elért, nem akar megtartani magának, nem ül rá, nem kovácsol belőle pozíciót, presztízst, tekintélyt, ami aztán valóságos szellemi jelenlét nélkül is garantálná helyét a világban. Minden ilyen garantált hely az ő számára csapda, amelyet messzire el kell kerülni, vagy ha egyszer belelépett, minél előbb le kell ráznia magáról. Az ilyen emberek mozgása - írja Canetti - mindig kifelé irányul: "a világ végére is elfutnának bármiféle tróntól, míg az előbbiek közt egy sem akadna olyan, aki ha egyszer ráült erre a trónra, képes lenne felemelkedni róla, akár egy milliméterre is".
Eddig Szilágyi hivatkozása Canettire. Azzal folytatja, hogy nem ismer kortársai között senkit, akire az előbbi jellemzés - "a világ végére is elfutnának bármiféle tróntól" - inkább illene, mint Hankiss Elemérre. Én most a Canetti szöveggel más szempontból foglalkozom.
A világban való létezést, akár megmaradásnak, helytállásnak, akár jobb, vagy rosszabb értelemben vett érvényesülésnek nevezzük, a legkülönbözőbb képességek teszik lehetővé. Egyik csoportjuk a tárgyra irányuló tehetség: a megoldandó helyzetekre összpontosít, a szakmai feladat érdekli, ebben akar eredményt elérni, a neki jutott ügyet akarja előre vinni, maguk a témák izgatják. Ez az érdemi munkában megnyilvánuló képesség a "business skill", ami távolról sem csak az üzleti világban honos tulajdonság.
A másik tehetség a "power skill", a hatalom szerzésének és megtartásának képessége, mindazzal amit a poziciószerző típusról Canetti leírt. (Politikusok társadalmi bajokat okozhatnak azzal, ha ügyesek a hatalomszerzésben, de gyengék az ügyvitelben, a kormányzásban - de itt nem az a témám.) Mondani sem kell, hogy a kettő keveredik, egy befektető, vagy vállalkozó szakmailag jó üzleti stratégiát követhet, miközben a piaci kiszorítósdiban is a víz alá nyomja ellenfeleit, ami az ő hatalmi versengésükben szokványos módszer.
De Canettihez visszatérve, nem látom be, hogy aki korrekt, tárgyszerű tevékenységével szerzett elismerést, urambocsá' pozicót, annak miért kellene szinte menekülésszerűen távoznia, helyet adva esetleg sokkal gyengébb erőknek. A családi viszonyokban elért "pozicióra" ez végképp nem alkalmazható. De általában is az ő csoportosítása helyett olyant tartok helyesnek, ami számot vet azzal, hogy vannak normális, szellemi jelenlétük eszközeivel is operáló, munkájukban sikeres emberek, akik nem ragaszkodnak foggal-körömmel a poziciójukhoz, de amíg módjukban áll, közösségek helyzetét javító, érdemi problémákat megoldó cselekvésre használják azt. Ennyiben bírálom Canettit.