„John Lukacs öntudatos reakciós.” Ezt írja Révész Sándor ( „Egységben az Áser” NSZ. 04.20.) Arra hivatkozik, hogy Lukacs szerint Churchill, az arisztokrata reakciós mentette meg a világot. Ez azonban nem indokolja a tudós történészre aggatott méltatlan címkét. A komoly irodalmi hivatkozásokon és a jogos polémián túltekintve, a cikk egyik társadalom-elméleti mondanivalója a tömegek szerepéről szól. A 20. században Ortega és Canetti kritikusan mérték föl ezt a szerepet. Legalább egy utalást megérdemelnek. Ha a hozzájuk hasonlóan vélekedő Lukacs reakciós, akkor ők is azok.
Lukacs mindenekelőtt amerikai gondolkodó. Ott ezen belül lehetséges, hogy világos fejű jobboldali és konzervatív legyen. Az utóbbiak, Reagant is beleértve, „az eredetileg Jeffersonhoz és Paine-hez kötött haladás- és modernizmuseszmét...írják a zászlajukra, és bizony nem vállalják azt a történelmi értelmezést, amelynek Burke volt a szószólója.” (Az Egyesült Államok 20. századi története, 1988, 399.l. Mindehhez persze náluk is társul az amerikai kivételesség gondolata.)
Mint demokrata konzervatív követeli a kisebbségek jogainak elismerését, „annak a lehetőségnek elismerését is, hogy alkalomadtán alkotmányosan felválthassák a hatalmon levő kormánypártot.” (A XX. század és az újkor vége, 1994, 393.l.) Igaz, szerinte is elavult az előző századok liberális parlamentarizmusa és egyvonalú haladáshite és ebben az értelemben posztliberális és posztprogresszív, de nem antiliberális és antiprogresszív gondolkodó. Olykor lazán használja a demokratikus és arisztokratikus fogalmakat, látja és bírálja a nyugati életmód visszásságait, meg akarja őrizni a sajnos elenyésző humánus értékeket.
Ismerünk valódi reakciósokat, akik régen elavult működési formákat, megoldásokat és politikai döntéseket próbálnak feléleszteni, semmisnek tekintve az 1945 utáni törvényhozási és egyéb állami aktusok összességét. Ennek része a II. világháború megkezdéséért viselt felelősség megítélése.
A mai német kancellár, elődeihez hasonlóan kellő időben elismerte azt a bűnt, amelyet hazája a II. világháború kirobbantásával elkövetett. Itt most nem a Holokausztról van szó. Az akkori Németország oldalán a háborúba önként belépő országok szintén hadviselők voltak egy világhódító háborút kezdő agresszorral szövetségben. A háború utáni magyar kormányok, az állam nevében ugyancsak több alkalommal elismerték a részesség mértékével arányos bűnt. Meg kell-e ezt ismételni minden kormánynak?
Csak annak a kormánynak, amely semmisnek tekinti a korábbi kormányok tevékenységének egészét, tehát azon belül a tengelyhatalmak által kezdett háborútól való elhatárolódásukat is. Mert ezzel visszalépnek a hadüzenetek és a magyar háborús részvétel helyesléséig és hetven éves politikai ideológiát restaurálnak valódi reakciósok módjára. A félremagyarázást is el kell kerülni. Csúsztat, vagy fillent az, aki szerint pl. Merkel Németország háborút indító felelősségéről mondott szavai a német népre vonatkoznak. Az is csúsztat, aki szerint a magyar állam felelősségét elismerve a nemzetet tartjuk bűnösnek. Ideje már felismerni, hogy az állam és a nép sehol sem azonos.
