Újkor

Mit kellett leküzdenie az újkori világlátásnak?

Időszámításunk kezdete után, néhány évszázad alatt az antik korszellemet a középkori életérzés szorította ki. Míg az előbbi a test és lélek egységét, az egyéniség harmónikus fejlődését hirdette, az utóbbi a szellem és a test dualizmusából indult ki. Eszményképe nem az erejére és értelmére büszke ember, hanem a túlvilágra vágyó lélek volt. Azt a felfogást terjesztette, hogy a lélek lerázhatja magáról a test nyűgét és felemelkedhet az érzékeken túli világba. Az ember és a természet merev szétválasztása jellemezte: az embert a környezetétől abszolút különböző, azzal szembenálló lénynek tekintette. Nemökológikus szemléletet propagált.

Mindeközben az emberek megélhetése továbbra is anyagiaktól függött, ugyanúgy éltek, ettek, ittak, szaporodtak, mint annak előtte. A materiális erőszak továbbra is tombolt a hatalmi osztozkodások során. Az új korszellem  más eszmei köntösbe öltöztette az élet és a konfliktusok végigharcolásának régről ismert menetét. De a realitásoknak is teret kellett adnia. Így nem tagadhatta az anyagi világ, a természet, a testi megnyilvánulások létezését. Az utóbbiakat a gonosz kísértéshez, a bűn, a vétkezés képzeteihez és az ezzel összefüggő érzelmekhez kapcsolta. Az ílymódon kialakuló feszültségekre viszont lelki feloldásokat nyujtott.

Az említett dualizmust részben még a középkor utolsó szakaszában sikerült túlhaladni. A Renaissance visszatért a görög ideálokhoz. Visszaállította jogaiba az ember természetes felfogását, a test és a lélek harmónikus egységét. Másképpen, mint a későbbi Felvilágosodás, de a maga módján, és a fenti értelemben, ez is felvilágosodás volt. Vívmányaival és visszásságaival egyaránt az egyik szellemi előkészítője lett az Újkornak. Melynek kezdetét a konvenció Amerika felfedezéséhez kapcsolja. Az utóbbi a társadalom, a gazdaság, a közlekedés, a tudományok hosszútávú átalakulásának egyik szakaszhatárát jelölte. Új korszakok keletkezése folyamat, nem pedig egyszeri eseményhez köthető egyedi aktus.