Elődjét művészeti alkotó módszernek titulálták. Én nem a művészetről beszélek, hanem a nálunk jelenleg honos hatalmi politika alkotói módszeréről.
A hatalompolitika három fő láncszeme: az alaptörvény, a sarkalatos törvények és a tényleges gyakorlat. Ami belőlük idejétmúlt és egyeduralmi, nem jó irányú, arra még az alkotmányvitában fény derült, a nemzetközi intézmények pedig elítélték. A bevezetett jogrend, ezek miatt, nem osztályharcos, hanem osztályon aluli minőségű. A mai vircsaftot előre vetítette az alaptörvény. Középkori és ósdi módon monarchikus újkori jogelveket is tartalmaz, melyek mellett a modern emberjogi igények formálissá válhatnak. A később elfogadott kétharmadosokban az összevegyítés torzszülött jellege nyilvánult meg.
Ezt próbálják semlegesíteni azzal, hogy időnként az egész vezetőség egy propagandaminisztérium szerepét látja el. Ideológiákat, mítoszokat terjeszt, hellyel-közzel pedig nagyokat lódít. A romantikus szóözönt tudománytalan történelmi beszámolóira alapozza. Politikai ideológiája kendőzetlenül radikális, eldobta a mérsékelt választók elcsábítására korábban használt leplező fordulatokat. A nemzeti burzsoáziának, vagyis az olvasottságukkal nem büszkélkedő hazai tőkéseknek is megfelel a frázisos hazafiság, amíg a hatalom pályáztatási gyakorlata az ő pénztárcájukat hizlalja. Közben épülnek az államtól függő hazai cégbirodalmak és növekszik a pártközeli vagyonosok befolyása az állami szervekre. A változások keretét meghatározó államosító törekvések a gazdasági őrségváltást és minél több pártkarrierista, kurzuslovag jól fizetett állásokba helyezését segítik elő. A rezsim kitüntetett társadalmi bázisa a minden eszközzel magának kaparó, tollasodó helyi, vidéki nagyvállalkozó réteg és az abból kinövő, vagy machinációkból meggazdagodó hazai nagytőke.
Mediokráciánk közéleti szócsöveiben olykor féleszű duma szintjén keveredik a dackorszak, a szabadságharc, a vállalkozások segítése, a középosztály emlegetése, a tekintélyelv, a népiség, a koronakultusz, a hencegés, az áhítat, a prüdéria, a családvédelem, stb. Mindig győztes nemzetünk ragyogó évtized előtt áll, mindenki bennünket követ. Tartalmi szinten könyörtelenül erőltetett cél a tartós hatalmi pozíció és a nemzeti, értsd: pártközeli nagytőke előnyhöz juttatása.
Az Európai Néppárt kezdetben az új rezsim fő külföldi támasza volt. A pártérdekű politikai szolidaritás ma is fennáll, de a támogatást visszafogják, amikor látják, hogy a közös politikai-ideológiai irányzatot az esztelenségig túlhajtja, őket is kompromittálva. A túlhajtás egyben visszájára fordítást jelent. Nyugaton ugyanis csak a pártok rivalizálását jellemzi a konkrét döntési folyamatok egy részében kétségkívül lényeges elhatárolódásokhoz vezető liberális/konzervatív szembeállítás. A mélyebb politikai struktúrában ezt a két oldalt közösen elfogadott rendszerszintű elvek és szabályok kötik össze. A modern konzervatívok ügydöntő elve szerint is az a kormány demokratikus, melyet le lehet váltani. Ez a modern polgári demokrácia veleje. Maguknál sem tűrnének olyan jogszabályokat, melyek gyengítenék a fékeket és az ellensúlyokat valamely mániákus pozícióbirtokló kurzus megörökítésének érdekében. (választások, média, bíróságok, stb.). Az ilyen, tartalmában félmodern konzervatív irányzatnak inkább a perifériához közelebbi régiókban vannak esélyei. Az akviráló etatizmus, a hatalmi monopólium, az állami-üzleti összefonódás jelentékeny foka jellemzi. Igazából tehát az európai demokráciák egy részét vezető modern konzervatív kormányzás és a kelet-európai hagyományok ásatag, tekintélyelvű irányzatát követő, vagyis a visszalépést jelentő konzervatív törekvések ellentétéről van szó. De némely szociál-liberális rezsim is a modern alkotmányosság szempontjából kétes módon használhatja parlamenti többségét a hatalom megszilárdítása végett. Általában véve, a félmodern alternatívákhoz tartozik a döntésuralom ajánlása a törvényuralom helyett. Ez az alternatíva a modern demokrácia hibáin, elégtelenségein alapul, de azt rosszabbal helyettesíti. Amint az összes totalitárius mozgalom is a modern kapitalizmus tényleges válságára adott rossz választ.
Mindez a közbeszédben szükségképpen leegyszerűsítően alkalmazott definícióba sűrítve úgy rövidíthető, hogy a modern, megállapodott liberális, konzervatív és szocialista mozgalmaknak az etalonja a liberális demokrácia, melynek igenlése hiányzik a nálunk ma uralkodó politikai mentalitásból.
Bármely hálózati, irkász, vagy extremista rönkfejből ömölhet a gyalázkodás a fenti gyűjtőnéven említett törekvés ellen, annak kellő ismerete nélkül. A nacionalizmus (nem a nemzeti érzés) ennek az irányzatnak az egyik fajta ideológiája. A jelszavait harsogó utcagyerekek egy része egy bizonyos 13-as szektorban szocializálódott. Annak jellegzetes alakja volt az országos pártigazgató, ma a futballcsapat elnöke, mint összekötő kapocs. A kormányzat retorikai jelszókészlete ma is nagy súllyal veszi figyelembe az ilyen és ehhez hasonló szociális miliő intellektuális igényeit. Amikor kormányzati tényező szitokszóként használja a liberális fogalmát, akkor ezeknek a bunkóknak a kegyét keresi. Más terepen pedig felhasználja az elégtelen pallérozottságú püspöklila közeg antiliberális, sőt, ultramontán törekvéseit is. Ezt az ideológiát szajkózhatják tudatlan suhancok, kurzuspropagandistává züllött történészek és fanatizálódó értelmiségiek, de társadalmi tömeghatása ma kisebb, mint a harmincas években volt. A kistőkések, kishivatalnokok ma nem igen találkoznak más etnikumhoz tartozó versenytársakkal, akiktől nacionalista ürügyekkel tudnának megszabadulni. A zsidókat elvitték, a svábokat elűzték. Viszont a létbizonytalanság és a megélhetési nehézségek feszítőereje nem kisebb és ezt a nacionalista propaganda próbálja, de képtelen ellensúlyozni. A másik antiliberális ideológia, a külföldi ellenségek aknamunkája ellen irányuló retorika szintén nem ad kenyeret a szűkölködőknek és a munkanélkülieknek. Az lenne az érdekük, hogy minél több külföldi tőke jöjjön az országba és teremtsen munkahelyeket, vagy hitelforrásokat a gazdasági növekedéshez.
A politikai össz-működés kóros vonásai a látszat ellenére nem egy emberen múlnak. A felső hivatalviselők és az egész vezérkar osztozik a felelősségben, intelligensebb, képzettebb tagjait is beleértve. Nem egyének mentális állapotáról van főképpen szó. A rezsim a maga érdekeinek érvényesítésében nem ismer korlátokat. Retorikai marketingje is egyre zabolátlanabb, tartalmában pedig gátlástalanul dilettáns. Kulturális térfoglalása a vásári demagógiát is alkalmazó kormánypropaganda terjesztését szolgálja. Mindez nem egyetlen, esetleg hasadásos személyiségtől függ. Az egész rezsimen húzódik végig a hasadás, melynek két széle ma sem hozható össze. Amikor valakik a társadalmi organizmus „egyik lábát” premodern irányába húzzák, a másik lábat pedig, ezzel ellentétesen, a modernitás felé, akkor iszonyú feszültség támad, és előbb-utóbb szétszakadhat az egész szervezet. A rezsim egyidejűleg modernizáló és reakciós. Gondoskodást leépítő és államközpontú. Atlantista és Nyugat-ellenes. Népszerűsködő és tőkéseket gyámolító. Választott és népet alárendelő. Hitvalló és vagyonokat szerző. Munkapárti és gazdagokat kedvezményező. Takarékos és pazarló, stb. Egymást kizáró részekből sikerült egy torzszülöttet létrehozni. A magyar történelem újabb mutáns szakaszát.
A rendszer központja, az azt irányító politikai vezető csoport működik, képletesen szólva, "paranoid skizofrén" minta szerint. Ennek jele a szokatlan magatartású vezérek kiválasztása és alattvalói lelkületű személyek kinevezése a kormányzással szembeni ellensúlyt fenntartani hivatott intézményekbe. Az egyeduralkodó közpolitikai zrt. irányítja a csúcson levők uralmát alátámasztó személyi állomány verbuválását: a pártfunkcionáriusok, a törvényhozók, a miniszterek, a többi állami vezető, a névleges ellenőrző (ellensúlyozó) szervek tagjai, az alsóbb szintű tisztségviselők, a közmédia szereplői, a kultúra hivatalnokai, közvetítő lépcsőfokon keresztül, nem formálisan, hanem ténylegesen mind az ő beosztott alkalmazottai, megélhetésük, karrierjük tőle függ. Így válik néhány, eredetileg autonóm egyéniség a hatalomfenntartó vállalkozás igazgatótanácsának döntéseit végrehajtó, jól fizetett zsoldossá. Még a szakszolgálatok vezetőit is párthűség szerint választják ki.
A nálunk tapasztalt végletes dilettantizmus tehát a rezsim természetével függ össze. Alsó középkategóriás szakpolitikusok pártérdek által motiváltan döntenek nagy horderejű ügyekről. Népszerűséget hajhászva és kívánságaikat adottságnak képzelve, a ciklus első évében fatális makrogazdasági hibákat követtek el. Ezek következményei az egész időszakot meghatározzák. A korcs gazdaságpolitika közrejátszott abban, hogy a beruházások, a hitelezés, a fogyasztás és a foglalkoztatás nullához közeli növekedési pályára került.
Az anakronisztikus módon "új" rendszer egyik fő eleme a kiterjedt államgazdaság, melynek fejlesztési döntéseit az állampárti csúcsvezetőség, mint egyfajta kollektív tulajdonos hozza meg. Vannak vitáik, de amíg a politikai oligarchákból álló csúcsvezetés, katonai szervezetekben honos szigorú utasításlánccal, de komolyan vehető vezérkari tevékenység nélkül irányítja államát, addig nem is várható a józan ész kereteinek betartása. A szükséges ismeretek, felkészültség, konzultatív ellenőrzés hiányában olyan átalakításokat is erőltet, amihez nincsenek meg az adottságok. Veszélyesen kockázatos, elhibázott irányokban. Szarvashibákat követ el a köznevelésben, a diplomáciában, a nemzetpolitikában. Katasztrofális lépések sem zárhatók ki a helyzetet, a történelmet alapvetően félreértelmező, gáttalan túlzásokra és kalandorságra hajlamos, elitérdekű, de plebejus szakmai nívójú, voluntarista vezetés esetén. Az ilyen döntések megkaphatják a hajdanvolt szocialista minősítést; miattuk a ner is fosztóképzővé silányult.
De egy félmodern rezsimben sem kötelezőek a félhülye törvényi megoldások. Egy vezérpárti rezsim hatása is attól függ, hogy a külső és belső adottságokat mennyire tudja az ország javára fordítani. Továbbá attól, hogy a legfelső döntéseket hozó szűk körben mindig a szükségképpen lehatárolt ismeretekkel rendelkező, ellentmondást nem tűrő vezéré-e az utolsó szó. Az irányvonalon, a főszereplők összetételén talán tudnának változtatni, de a középszerűségükön nem. Nyomukban meg ott liheg a többsávos hamisítók pártja a sudribunkó követőivel.
A gazdasági növekedés gyorsító intézkedések, a társadalmi ellátó rendszerek korszerűsítése, a visszaéléseket lehetővé tevő kiskapuk bezárása, az államháztartás rendbe tétele, a gazdasági növekedés serkentése, a vállalkozások ösztönzése, az uniós források minél teljesebb felhasználása - hasznos célkitűzések. A rendszerváltás óta történt modernizációs lépéseket követik, cáfolva ezzel a mindenféle folytonosság tagadását sulykoló hazug retorikát. Józan gondolkodású ember nem ellenezheti a gazdaságélénkítő és racionalizáló szándékokat. A megvalósításban észlelhető embertelenség, hozzánemértés, kontárkodás ezek egy részét is semmivé teszi.
