Újkor

Стоит Жара

Академики сыллют словами, говорят и раньше так было, горели леса на
Великой Руси. Но простите меня ради бога, мне в сегодня нужно с моей
болью войти.

Горят леса еловие
Торфяники горят,
Берёзоньки кудрявые, российские красавицы
стоят все
обгорелые и плачут как и мы,

Белые невестушки, не уберегли мы вас.
Плачут осины, плачут берёзы, стонут деревья
в лесу. Девчушки малолетние совсем ещё зеление
за что то осужденние
гибнете под пламенем прямо на глазах

А что могут сделать они
против сорвавшихся с цепи ветра и сатаны?

А то, что и останется зеленое, пушистое,
мы вырубим потом.

У пепелища плачут дети малые
старики молчат
Молодежь старается, да нет воды.

Европа раскошелилась
помочь спешит, старается.
Их помощь нам не нужна
Мы люди гордые, теперь богатые,
Управимся без вас.

Вставай страна огромная, тушить пожар.
Тушители приедут и воду привезут,
приедут и строители, дома построят новые.
Kогда-нибудь.

Травушка, муравушка стелется по мокрой
от дождя земле. Растет поросль в бывшем лесу.
Все опять повторится сначала.

A Parlamenten újra a magyar és az EU zászló leng.

Az uniós zászlót csak két hétre tüntették el, az augusztus 20-i ünnepségek körüli időben. Az EU vezetőin persze most sem látszott, hogy ettől megrendültek volna. :)

A mindent megmagyarázók érvelhetnek azzal, hogy nemzeti ünnepen nincs szükség más zászlóra a magyaron kívül. Más országéra valóban nincs, de az EU nem más ország. Hozzá tartozunk és hozzánk tartozik.

Sok helyes és közhelyes beszéd hangzott el arról, hogy István király óta a magyarság  Európában elfogadott módon keresi a boldogulását. Az Unió ezt a törekvést és "szentistváni hagyományt" modern körülmények között intézményesíti. Zászlaja európaiságunk szimbóluma.

Kár volt az ünnep idejére eltüntetni ezt a jelképet, akár álnemzeti túlbuzgóság volt az ok, akár egyszerű szamárság.

Jeruzsálem nem volt mindig Izrael örök és oszthatatlan fővárosa. Az utolsó háromezer évben többször nem volt, mint volt. Igaz, amióta meghódították, mindig éltek ott zsidók, hol többen, hol kevesebben, két rövid római, illetve keresztes időszakot kivéve. A „ki mikor hol volt?" felhánytorgatása azonban csak tovább bonyolítja a helyzetet.

Akik most fennhangon az „örök és oszthatatlan fővárost" emlegetik, elfelejtik, hogy az ENSZ 1948-as terve corpus separatumként nemzetközi ellenőrzés alá helyezte volna Jeruzsálemet, de ezt történelmi érvekre hivatkozva egyik fél se fogadta el. ... Jeruzsálem „örök és osztatlan fővárossá" nyilvánítása semmi más, mint a hatnapos háború után átalakult erőviszonyok egyoldalú rögzítése, melyet a nemzetközi közösség sohasem fogadott el.

A hatnapos háború során Izrael a maga számára „felszabadította" a Siratófalat és környékét, de a város keleti felére akkor nem jelentett be igényt, az arab negyedek etnikai összetételét nem kívánta megváltoztatni.

A „befejezett tényeket" a szélsőjobb-vallásos pártok erősödésére hangolva, fokozatosan vezették be. A történelmi jogokra alapuló „örök és egységes főváros" elvének meghirdetése, más néven a bekebelezés volt az első lépés, ezt követte a kizárólag arabok lakta falvak Jeruzsálemhez csatolása, végül az arab negyedek etnikai jellegének megváltoztatása.

Az egyesítési folyamatot Izrael egyszerre próbálja történelmi érvekkel, biztonsági követelményekkel és gyakorlati szempontokkal alátámasztani. Csakhogy mindhárom sántít.

Az utolsó években felgyorsított arab kilakoltatások és zsidó betelepítések célja, hogy újabb kész tényeket állítson elő, véglegesen megváltoztassa az etnikai egyensúlyt.

A történelmi érvelés abszurd voltáról már volt szó. A római birodalom felbomlása óta a város lakossága mindig is megoszlott arabok, örmények, különféle levantei népek, muzulmánok, keresztények és zsidók között. Jelenleg viszont Jeruzsálem arab negyedeiben vagy százezer gyerek él mélyen a szegénységi küszöb alatt, felük nem jár iskolába, az iskolások fele pedig megbukik. Az arab negyedekben ötven kilométernyi csatorna hiányzik, több száz utcából nem szállítják el a hulladékot.

A biztonsági érv, mármint hogy az Olajfák hegyéről lőni lehet Nyugat-Jeruzsálemet, még tréfának is rossz. Izraelnek most jóval több eszköze van, mint 1949 és 1967 között, hogy visszalőjön - de a lesipuskások ebben az időben is csak akkor jelentek meg, amikor a jordániai kormány úgy akarta.

Gyakorlati érvelést is alkalmaznak a kelet-jeruzsálemi palesztin szuverenitás ellen. Racionális szempontnak tűnik a létező infrastruktúrák és a közigazgatás szétszakításának veszélye. Csakhogy egyszerűen nem igaz: a közműhálózat és a közlekedés nem politikai kérdés, bár amint láttuk, most sem működnek egységesen. A palesztin kormány és parlament telepítése az igazi gond. Éppen ezért kellene a közművek álkérdése helyett erről beszélni.

Mindez elsősorban szándék és csak aztán technika kérdése. A megosztott szuverenitás keretei között működő egységes városról már folytak informális tárgyalások; kiderült, hogy a gyakorlati megoldás bár nem egyszerű, de korántsem lehetetlen.

A zsidóság évezredes tapasztalata, a „csak magunkra számíthatunk" igaznak bizonyult ugyan a múltban, de a jelenben nem kínál megoldást. ... Izrael a lélektani hadviselésben... alulmaradt, támaszai fogynak. Jeruzsálem és a palesztin állam kérdése természetesen összefügg, de nem elválaszthatatlan. Ha az egyikről sikerül megegyezni, könnyebb lesz a másikról tárgyalni. Mindkét esetben a szándék az első. Nem a sajtónyilatkozatokban deklarált, hanem a tettekben kifejezett és megvalósított akarat.

Izrael elvben hajlandó ugyan tárgyalni a megszállt területekről, de Jeruzsálemről - elvben - még tárgyalni sem hajlandó. ... Ha viszont Jeruzsálem ügyében haladást érnek el, máshol is léphetnek.

Vagy kölcsönös gyanakvás, hátsó gondolatok és újabb száz év háború, vagy kölcsönös engedményeken alapuló megegyezés. Vagy „fájdalmas engedmények", vagy kölcsönös megsemmisülés.

(Kivonat Márton László: „Jeruzsálemről józanul” c. cikkéből. ÉS 2010.06.11.)

A Parlament homlokzatáról levették az EU zászlaját.

Amúgy a tér szépen fel van lobogózva és fő épületén is van fél tucat magyar zászló.

Kezdünk kisomfordálni az Unióból?

Ahogyan a slapaj ráordított az újságíróra: Zsidó! Mutasd az igazolványod! -  valahogy így.

A közvetítésben hallani is lehetett a zenéjét: pontosan úgy szólt, mint '44-ben.

Táborokban képezik a bitangokat. Nálunk is.

Mint  táliboknál a terroristákat.

Kádárék ötvenhatban komisszárokat küldtek a megyei lapokhoz. Egyikük még partizánként lett jó elvtárs. Valóban bátran harcolt a németek ellen, amiben nem zavarta, hogy nemzetiségi származása és neveltetése okán alig tudott magyarul.

A lapnál nagy buzgalommal teljesítette cenzori feladatait. Temérdek sort, bekezdést és teljes kéziratot húzott ki. Pedig az ottani hírlapírók többsége a szakmában megbecsülésnek örvendett és ahhoz is volt eszük, hogy a rezsimhez lojális cikkeket írjanak.

Rövid idő elteltével kétségbeesett panaszt küldtek a pártközpontba: a megbízott elvtárs mindent töröl, amit nem ért meg. Szegényes magyar szókincse miatt már a lap megjelenése is veszélybe került.

A Nolblog létezését ilyesmi nem – vagy ha egyáltalán valami, nem ilyesmi –veszélyezteti, de gyakorlata bizonyos szempontból az említett volt partizán magatartására emlékeztet. A nemzetgazdasági, jelesül a pénzügyi tényfeltárásra szánt adásidőt mereven korlátozza. Talán a szerkesztő ebben a témában annyira járatos, mint amennyire ama megbízott volt a magyar nyelvben?

A Farkas-interjú (Horniák Balázs, Nsz. 07.18) és Szabó Brigitta legutóbbi beszámolója (Nsz. 07.21.) arról tanúskodik, hogy a lap ismeri a széles áttekintést nyújtó közpénzügyi ismeretterjesztés fontosságát. De évente egy-két hasonló közléssel nem lehet letudni ezt a tárgyat. Az átfogó tényismeret véleményképző ereje már középtávon is messze felülmúlja a bombasztikus hangulatkeltés hatását. A munkát rendszeresen kell végezni, cikkekben és blogokban egyaránt. Az utóbbiakra vonatkozó gyenge kifogás, hogy az ilyen napirend nem eléggé blogszerű. A műfaji finomkodásokon nyugodtan túl lehet lépni, főképpen akkor, ha csak a hozzáértés hiányát palástolja. A szűkebb szerzői körön is túl lehet lépni, mert itt már nem a kebelbeliek társalgásának minden bizonnyal kellemes  időtöltéséről van szó.

Ez a téma a politika kulcsa, nem a tagadhatatlanul blogszerűbb, higgadt, vagy önfeledt polémia, netán közéleti szájalás. Még az utóbbit sem tartom elkerülendőnek, természetesen.

Sem a jelenlegi, sem a két hónappal meghosszabbítandó, sem a majdani elővigyázatossági keretből nem kell pénzt lehívni. Az IMF-nek ezek az alapjai viszont kedvezőbb feltételeket nyújtanak a lejáró hitelek megújításra.

A kormány tanácsadója részéről a címben jelzett bejelentés egyértelmű az ismételt beismeréssel: blöfföltünk, vagyis hazudtunk, amikor államcsődöt emlegettünk. Ez még a kisebbik baj. Aki viszont ismeri a tőzsdét, az tudja, hogy úgy viselkedik, mint egy hisztériás vénkisasszony. A blöff tartós folyamatokat indított be.

Más képet alkalmazva, megadta a kezdő lökést a forintromlás lavinájának. Az utóbbit egyéb, külső lökések is gyorsították. De a szakmailag megbocsáthatatlan blöff volt a fő belső tényező. A kár ezer milliárdos nagyságrendű. Nemrégiben már írtam erről.

Az államcsőddel fenyegetőző politikusról írtam itt e hónap ötödikén:

"Tahó barátunk nem maga találta ki és nyilván nem akárkitől hallotta az általa ismételgetett szentenciát. Feltételezhetően számára tekintélyt képviselő, őt bizonyos függésben tartó kalandoroktól hallotta, akik saját ravasz fogásuk keretében akár egy nagyobb közösség érdekeit, megélhetését is hajlandók kockára tenni." http://href.hu/x/cj5a

E hónap tizenkettedikén Lengyel László megidézte a fenyegetőzést és annak visszavonását három nap múltán. Az esetet jellemezve így írt:

"Az orbáni forradalomnak vége. Három nap alatt megbukott. Vezetője, kétharmados hazai többsége birtokában, bement a szorítóba, hogy megmérkőzzön egy erős nemzetközi versenyzővel. A tizedik másodpercben kapott egy ütést az állára. Lefeküdt. A bíró nyolcat számolt rá. Föltápászkodott. A nemzetközi bírák és közönség előtt ez a tíz másodperces szereplés a mérvadó."

Végül is hamar kiderült: nem az a kérdés, hogy mi jutott csődbe, hanem az, hogy ki?

A maga területén tette a dolgát, senki sem mondta rá, hogy tahó. De rossz dolgában, több ember előtt, kezdett ítéletet mondani olyasmiről, amiről csak hallott, de nem tudta, hogy mi az. Például, meghallotta a csőd szót és mindjárt ismételgetni kezdte, mintha a szó mögötti ismereteknek a birtokában lett volna. Ezzel pedig ott, ahol a szavaktól függ minden, borzasztóan nagy károkat okozott, írja joggal az egyik blog egy decens szolgáltatónál. Erre az esetre szereplőnk már nem menthető fel a korlátolt tahó minősítés alól. Pláne, ha az egész államra terjeszti ki az általa nem értett jelző használatát. A szócső csak ezt ismétli, mint a papagáj.

Tahó barátunk nem maga találta ki és nyilván nem akárkitől hallotta az általa ismételgetett szentenciát. Feltételezhetően számára tekintélyt képviselő, őt bizonyos függésben tartó kalandoroktól hallotta, akik saját ravasz fogásuk keretében akár egy nagyobb közösség érdekeit, megélhetését is hajlandók kockára tenni. Jaj annak a hajónak, melyet kalandorok kormányoznak, írja a fenti blogger egyik hozzászólásában.

Mint mindent, egy alkotmányt is szakmailag rendesen kell összerakni. Megvan a technológiája. Egy alaptörvény az elfogadását megelőző fejlődés általánosításából építkezik, ezért, mint kiindulást, a korábbi időszakok rövid, de tisztességes, elfogulatlan értékelését is tartalmaznia kell. Csak így adhat valamelyes perspektívát a jövő számára. Bármilyen szép és jó általános értékeket nem lehet az alkotmányozás meghatározásának tekinteni. Új rendszerről szóló általános lózungokat sem. A mindenkori alaptörvénytől függetlenül egészen különböző tényleges rezsimek szabadultak már az országra, természetesen.